No hát jó ideje nem írtam, meg is volt az oka. Sajnos a színház fotózást egy jó időre (remélem nem örökre) szögre akasztottam, ugyanis Komlón, megnyitottam saját, önálló fotós üzletemet!!!
Nem kis dolog! Egy saját műterem, ráadásul saját plakát nyomtató és fotóelőhívó gépeim is vannak, sőt már fényképes ajándéktárgyakat is készítünk, így a bögrétől a pólón át az egérpadig mindent, ami csak szem-szájnak ingere.
Mondhatnám, hogy álom munka, de bizony keményen kell küzdenem a városom figyelméért. 2 konkurens fotós is dolgozik a közelemben, ráadásul már vagy 20 éves praxissal, de hiszem, hogy kelleni fogok az embereknek, mert bennem a frissesség, az újdonság és a több éves színesebbnél színesebb tapasztalat.
Szép lassan kúszok be a köztudatba, de ott leszek. És ez itt mind az enyém, az én ötleteim, az én kis saját birodalmam és alkotósarkom. Minden energiámra és kreativitásra szükségem lesz és szeretni fogom, mert szeretnem kell.. másképp nem működik.

3 notes

Katona József Színház - Szabadkai Népszínház Magyar Társulata: Vörös

Ambrus Richárd m.v.
Baráth Attila
Csernik Árpád
Dankó István
Fekete Ernő
G. Erdélyi Hermina
Hegymegi Máté e.h.
Kalmár Zsuzsa
Körmöci Petronella
Kovács Lehel
Mészáros Béla
Pálfi Ervin
Szilágyi Nándor
Szirtes Ági
Szőke Attila
Vörös Csongor m.v.
Ábrahám János m.v.

http://kulturgengszterek.blogspot.hu/2013/11/gyilkos-vagy-aldozat-voros-kritika.html#more

1 note

Ismét együtt dolgozhattam Pásztor Tibivel, aki nem csak tehetséges színész, de rendkívül fotogén személyiség is. Remekül illeszkedett a fiumei sírkert naplementéjének elhagyatottságába. Azt hiszem ez a képeken is látszik :)

2 notes

Csenguszt volt szerencsém ismét fotózni, ezúttal a budapesti Cotton Clubban. Bár kivételesen sok komoly képet sikerült készítenem az amúgy mindig mosolygós Attiláról, mondanom sem kell, hogy a 2 órás munka alatt szem nem maradt szárazon a rengeteg nevetéstől :)

2 notes

No hát ez egy minden szempontból egyedi és újdonsággal teli fotóspróba volt. Falstaff az Operaházban…
Eleve több, mint fél év kellett hozzá, hogy bekerülhessek a sajtólistára, de mondjuk ezzel nincs is gond, sőt, még szerencsésnek is tartom magam, hiszen mégis csak a Magyar Állami Operáról beszélünk! Mint minden első alkalmas fotóspróbán, fel kellett deríteni a terepet. Tudni kell, hogy a sajtómeghívóban nem volt külön jelezve, honnan kell majd megközelíteni az épületet, hiszen van olyan színház, amelyik főbejáraton fogadja a fotósokat, van, amelyik a művészbejárón keresztül. Mint kiderült, az Opera az utóbbiba tartozik. A portások nagyon rendesek voltak, beengedtek minket, hiszen nincs olyan ki-bejárkálás, mint mondjuk a zenés színházaknál, itt bizony kártyás beléptetőrendszer van. Utána még útba is igazítottak, de a “erre egyenesen, aztán balra, aztán jobbra, aztán a második ajtónál és megint balra…” káoszelv alapján úgy döntöttünk, hogy elindulunk, aztán majd aki szembejön, segít, ha eltévedünk. Nem kis épület azért. Na ezzel a lelkesedéssel a 2. folyosónál rögtön el is kaptunk egy srácot, akiről kiderült, hogy nem beszél magyarul… most komolyan, mennyi az esélye, hogy a Magyar Állami Operának a hátsó folyosóján egy külföldi az első, akibe belebotlunk? Őszintén? Elég nagy. Ezt követően már az első kérdésünk mindig az volt, hogy magyar vagy-e. Végülis néhány bizonytalan megakadás és pár kedves útbaigazítás után megtaláltuk a nézőteret.
Tudom-tudom, nekem illett volna ismernem a járást, hiszen Boncsér Gergővel már jártam arra, de tudjuk ezt be az első alkalmas izgalomnak :)
Ezt követően már csak a sajtóst kellett megtalálni, ami a teljesen elsötétített nézőtéren annyira azért nem volt egyszer, de végülis kezdésre abszolút sínen voltunk… pláne, hogy fél órát csúszott a próba.

Összességében minden viszontagság ellenére (mert azért akadt jónéhány) egy igazán érdekes próbafolyamatnak lehettünk tanúi. Meg azért első sorban ülni az Operában… nem semmi dolog, pedig azért jártam már 1-2 igazán meghatározó helyen :)

1 note

Mit is mondhatnék… elfogultan mentem és elfogultan jöttem el a fotóspróbáról. Mivel a filmet láttam, tudtam, hogy mire számíthatok, pláne, hogy a főszerepet játszó színészekkel nem kevés színpadi élményem volt előzőleg. Tudtam, hogy egy kedves, vicces és szép történet vár. Persze voltak meglepetések a történet kialakítását illetően, de nem spoilerezek. Alapvetően azoknak ajánlom, akik egy könnyed esti kikapcsolódásra vágynak. Erre tökéletes ez az előadás. Elmész, mosolyogsz, nevetsz, picit talán szomorkodsz is, de jól esik a léleknek.

Ami a fotóspróbát magát illeti, bevallom, nagyon vártam és izgultam, hogy jó képek szülessenek, hiszen tudtam, hogy sem Réka, sem Ernő nem egy könnyen fotózható színész, már ami a színpadot illeti. Mind a ketten erős mimikával és gesztikulációval játszanak. Ami talán “élő szemmel” nem is olyan feltűnő, de egy kimerevített képen elég hangulatromboló tud lenni :) Mégis azt hiszem sikerült egész jó pillanatokat elkapni és szokás szerint csak töredékét tudtam kiválasztani a szívemhez közelálló fotóknak. De ahogy nézegetem őket és elmerülök az emlékeimben, egyre csak azt tudom mondani: ez irtó CUKI volt ^^

2 notes

Általában saját munkákról írok és azokkal kapcsolatos benyomásokról, de ezúttal muszáj megosztanom veletek egy filmet… A címe:Fur: An Imaginary Portrait of Diane Arbus
Azt hiszem ez az alkotás mindenkinek mást mond, de ha már valakit megszólít, akkor annak van értelme. Számomra sok igazságra világított rá és még inkább megerősített azon hitemben, hogy mindenkiben, hangsúlyozom, MINDENKIBEN megvan a szépség. Elképesztő erővel dörgöli ez a film az orrunk alá, hogy mennyire vakok vagyunk a másságra, mennyire nem akarjuk befogadni azt, amit a nagykönyv szerint rendellenes. És mégis önmaguknak mondunk ellent, amikor hatalmas díjjakkal és elismerésekkel illetjük azokat a fotósokat, akik nem a porcelán valóságot örökítik meg. Persze tény, ez a film a ‘60-as években játszódik, akkor a társadalom még inkább elzárkózott a a naturalista ábrázolástól… hiszen a Signál reklám mosolyú tökéletesség élte fény korát. De az a baj, hogy ez ma sincs másképp. Csak ma csontvázakra helyezzük a tökéletesség ideálját.Diane Arbus egy kitalált életéről szólt ez a film. Egy nő, aki furcsa alakok között találja meg a helyét a családja legnagyobb ellenszenvére. A nő, akinek férje keresett modell és reklámfotós, és mégis a valódi szépséget deformált, torzult személyek között találja csak meg. A valódi szépség… milyen általános mégis szubjektív fogalom. Ha az eddigi saját munkásságommal próbálok párhuzamot vonni a filmmel, akkor egyre csak az a gondolat motoszkál bennem, hogy hiába próbáltam megmutatni az embereknek a valóságban rejlő szépséget, mindig inkább a smink, a retus mögé akarták bújtatni magukat. Lássuk be, hordhatjuk nagy zászlókon a liberális eszméinket, ha a saját tükrünkbe nézünk, mindig egy javított szépséget akarunk látni. A felszínesség fénykora csak most tetőzik igazán és nem attól lesz valaki szép, hogy minél furább akar lenni… összekeverjük az önkifejezést az önpusztítással és ebben én is ugyan olyan hibás vagyok, mint a legtöbb szakmám béli. Meg kellene tudnunk mutatni az embereknek azt a szépséget, amit mi látunk bennük, de ez nem mindig sikerül…Ez a film azért volt gyönyörű, mert nem akart szépíteni a tényen, a testünk és a lelkünk torzulásai a miénk. Együtt kell élnünk velük és igenis lehet együtt élni velük, mert mindig akad majd valaki, aki ezt megérti. Mert mindannyiunkban ott van, csak a kérdés az, hogy elfogadjuk-e.Sok munkámat szeretem, sok kedvenc fotóm van, hogy ha meg lehet ezt ilyen egyszerűen fogalmazni, de azt hiszem, hogy ha egy “leg”-et kellene választanom, ez lenne az:

Általában saját munkákról írok és azokkal kapcsolatos benyomásokról, de ezúttal muszáj megosztanom veletek egy filmet… A címe:


Fur: An Imaginary Portrait of Diane Arbus


Azt hiszem ez az alkotás mindenkinek mást mond, de ha már valakit megszólít, akkor annak van értelme. Számomra sok igazságra világított rá és még inkább megerősített azon hitemben, hogy mindenkiben, hangsúlyozom, MINDENKIBEN megvan a szépség. Elképesztő erővel dörgöli ez a film az orrunk alá, hogy mennyire vakok vagyunk a másságra, mennyire nem akarjuk befogadni azt, amit a nagykönyv szerint rendellenes. És mégis önmaguknak mondunk ellent, amikor hatalmas díjjakkal és elismerésekkel illetjük azokat a fotósokat, akik nem a porcelán valóságot örökítik meg. Persze tény, ez a film a ‘60-as években játszódik, akkor a társadalom még inkább elzárkózott a a naturalista ábrázolástól… hiszen a Signál reklám mosolyú tökéletesség élte fény korát. De az a baj, hogy ez ma sincs másképp. Csak ma csontvázakra helyezzük a tökéletesség ideálját.
Diane Arbus egy kitalált életéről szólt ez a film. Egy nő, aki furcsa alakok között találja meg a helyét a családja legnagyobb ellenszenvére. A nő, akinek férje keresett modell és reklámfotós, és mégis a valódi szépséget deformált, torzult személyek között találja csak meg. A valódi szépség… milyen általános mégis szubjektív fogalom.
Ha az eddigi saját munkásságommal próbálok párhuzamot vonni a filmmel, akkor egyre csak az a gondolat motoszkál bennem, hogy hiába próbáltam megmutatni az embereknek a valóságban rejlő szépséget, mindig inkább a smink, a retus mögé akarták bújtatni magukat. Lássuk be, hordhatjuk nagy zászlókon a liberális eszméinket, ha a saját tükrünkbe nézünk, mindig egy javított szépséget akarunk látni. A felszínesség fénykora csak most tetőzik igazán és nem attól lesz valaki szép, hogy minél furább akar lenni… összekeverjük az önkifejezést az önpusztítással és ebben én is ugyan olyan hibás vagyok, mint a legtöbb szakmám béli. Meg kellene tudnunk mutatni az embereknek azt a szépséget, amit mi látunk bennük, de ez nem mindig sikerül…
Ez a film azért volt gyönyörű, mert nem akart szépíteni a tényen, a testünk és a lelkünk torzulásai a miénk. Együtt kell élnünk velük és igenis lehet együtt élni velük, mert mindig akad majd valaki, aki ezt megérti. Mert mindannyiunkban ott van, csak a kérdés az, hogy elfogadjuk-e.
Sok munkámat szeretem, sok kedvenc fotóm van, hogy ha meg lehet ezt ilyen egyszerűen fogalmazni, de azt hiszem, hogy ha egy “leg”-et kellene választanom, ez lenne az:

Azt hiszem ez a darab is csak egy újabb példája volt a “nincsenek véletlenek” sornak. Közel fél éve, talán több is, egy kedves barátom ajánlotta nekem A szív hídjai című filmet. Mert hogy fotós van benne és romantikus és milyen jó film. Meg is néztem, természetesen egyet is értettem… Aztán most nyáron megtudtam, hogy színpadra viszik és pont Udvaros Dorottyával és László Zsolttal, akik amúgy olyan rendkívül sokra tartok, tisztelek és becsülök… Nem csoda hát, hogy kaptam a lehetőségen és felvettem a kapcsolatot az Orlai Produkcióval, hogy fotózhassak a próbán. Eleve kiemelt élmény szabadtéren dolgozni, annak ellenére, hogy a fények általában nem az igaziak, de nagy részt nem lehetett erre panaszom ennél az előadásnál. A történet adott volt, csodálatos és megható, a színészek játéka pedig magával ragadó. Külön szerencse volt, hogy mindkettejük arca rendkívül sokat mondó, így igazán impozáns anyag születhetett belőle. Remélem másnak is tetszik és megnézi majd, ha más nem ősszel, amikor behozzák a Belváros Színházba! :)

4 notes

Mindig is imádtam a képeket, rengeteg portrét őrzök a gépemen és folyton nézem, figyelem őket, igyekszem ellesni a technikákat, hogy ha szerényebb körülmények között is, de megalkothassam a magam “Hollywoodi” képeit. De ez nem is olyan egyszerű dolog. Alkotni valami újat, de mégis nagyszerűt, olyat, ami tetszik a modellnek és laikus nézőknek is, esetleg még a szakmának is… szinte lehetetlen. De azt hiszem ezzel a fotósorozattal kerültem eddig a legközelebb ehhez a lehetetlenhez :) Ezer hála érte Tibinek, aki hősiesen bírta a legmelegebb nap ellenére a fekete pólót és végig kalandozott velem a gyártelepen, hogy megszülethessen ez a néhány remek fotó :))

Mindig is imádtam a képeket, rengeteg portrét őrzök a gépemen és folyton nézem, figyelem őket, igyekszem ellesni a technikákat, hogy ha szerényebb körülmények között is, de megalkothassam a magam “Hollywoodi” képeit. De ez nem is olyan egyszerű dolog. Alkotni valami újat, de mégis nagyszerűt, olyat, ami tetszik a modellnek és laikus nézőknek is, esetleg még a szakmának is… szinte lehetetlen. De azt hiszem ezzel a fotósorozattal kerültem eddig a legközelebb ehhez a lehetetlenhez :) Ezer hála érte Tibinek, aki hősiesen bírta a legmelegebb nap ellenére a fekete pólót és végig kalandozott velem a gyártelepen, hogy megszülethessen ez a néhány remek fotó :))

3 notes